Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Almoragh : Halálom Története

2010.03.28

Almoragh : Halálom Története

 

A meghívás

A háború rettentő pusztítást végzett. A frontról visszatérve otthon anyámat gyászba borulva találtam – apám halálhíre engem is mélyen lesújtott.
A Nagy Háború véget ért, de otthonunk és apám is odalett, így egy tehetősebb rokon szíves jóindulatával élve elfogadtuk skóciai invitálását. Ő még a múlt század végén költözött ki a skót földekre, és felhalmozott pénzéből – mely tetemes összegre rúgott – egy birtokot vásárolt ama zord vidékeken. Kisebbfajta kúriát vásárolt meg, melynek tulajdonosai belebuktak a textilgyártással kapcsolatos machinációikba, így kénytelenek voltak megválni az ősi fészektől. Mihelyst összeszedtük mindazt, amink megmaradt, elintéztük a hivatali ügyeket s búcsút vettünk a rokonoktól, elindultunk P.J. otthonába, a skót hegyek közé.
Az utazás viszontagságairól nem ejtek itt szót, a háború utáni viszonyok, lebombázott hidak és egyéb akadályok igencsak megnehezítették és meghosszabbították az utat. De mivel P.J. volt oly kedves, és az invitáló levélkéhez mellékelt némi pénzt is, viszonylagos gyorsasággal haladhattunk kitűzött úticélunk felé.
Mikor megérkeztünk a skót földekre, egy igencsak lassú és rettenetes mennyiségű kormot eregető apró vonattal vágtunk neki az útnak a hegyvidék felé. A vonat vészesen köhögött az emelkedőkön, és csaknem erdőtüzet okozott a szikrafelhőkkel, melyeket kipöffentett, de mindennek ellenére némi utazás után örömmel láttuk meg a rokonunk által megjelölt apró falu takaros kis vasútállomását. Mivel meglehetőst későre járt, nem hittük volna, hogy P.J. kijön elénk az állomásra, és egy hotel felé tudakozódtunk egy londinertől, mikor legnagyobb meglepetésünkre az egyik pislákoló lámpa alatt feltűnt a drága rokon. Anyám a legnagyobb szeretettel sietett felé, s én meglepetve láttam, hogy bácsikám – mert a rokon anyám testvére volt, habár nem vér szerinti – óvatosan, de határozottan eltolja magától anyémat, mikor az megpróbálta megölelni.
-Sajnos, kissé megbetegedtem – szabadkozott kedvesen. Egyből megkedveltem, valami furcsa oknál fogva, hiszen alapvetően zárkozott természetű révén nem kötök túl gyorsan barátságokat. Ezek után egy kisebb hintóhoz vezetett minket, mondván, hogy számára az automobil sosem volt szimpatikus eszköz, arról nem is beszélve, hogy meg kell adni a módját a megérkezésünknek új otthonunkba.
Kisvártatva feltűnt előttünk a kúria. Egy meglehetős nagy ház volt, elegáns kovácsoltvas kertkapuval, a kissé elvadult kertet övező vastag kőfallal. A kertben itt is, ott is szobrok álltak, a telő hold hideg fényében lidércesen hatottak a száraz ágak ágas-bogas szövevénye közt.
Beléptünk a tágas előszobába. Kicsit furcsálltam a spártai berendezést, hiszen tudtam, hogy a rokonnak igen sok pénze van, így megengedhetne magának valamivel több fényűzést is. De nem firtattam a dolgot – nekem a háború után aztán nme hiányzott a fényűzés, elég volt egy olyan ház aminek még állnak a falai. Rövidebb beszélgetés után P.J. a rendelkezésünkre bocsájtotta a házat, és mint mondta, elment pár kisebb üzleti ügyet elintézni – a napjai ugyanis oly zsúfoltak, hogy pár tárgyalást eme igen késői órán kell megtartania, bármily fáradt is – most sem marad távol tovább, mint az feltétlen szükséges, de meglehet, hogy nem látjuk majd a hazatértét, könnyen lehet hogy a kert végében álló vadászházban húzza majd meg magát. Holnap pedig kora reggel muszáj elutaznia egy távolabbi település polgármesteréhez, úgyhogy estig akkor sem látjuk majd. Mindazonáltal, mint mondotta, a lakáj, a személyzet s a ház teljes egészében a szolgálatunkra áll.
A következő nap folyamán valóban nem láttuk őt, de el voltunk foglalva a ház és a környék vizsgálatával. A kertben felfedeztem egy rég nem használt medencét, de az egész kert – mely, meg kell hogy jegyezzem, igen nagy kiterjedésű volt – az elhanyagoltság jeleit mutatta. A kert egyik hátsó sarkában egy kisebb házat fedeztem fel – meglehet, ezt nevezte vendéglátónk a vadászháznak.
Még azon a napon lementem a faluba, hogy körbetudakozódjam a környékbeli eladó házakról, ám mikor úgy este kilenc felé hazaindultam, szembetalálkoztam P.J. – vel. Épp a falu felé jött, és mikor megtudta, mi járatban voltam ott, a lelkemre kötötte, hogy nem veszek házat itt – hiszen beköltözhetünk hozzá, a ház úgyis nagy egy magányosan élő ember számára, legalább lesz társasága. A kedves ajánlatot nem tudtam elhárítani, így végül is elfogadtam.
Pár nappal később igen furcsa jelenségnek voltam tanúja – azt kellett hinnem, hogy a háború okozta feszültség most hallucinációkat idéz elő nálam. Nem tudtam aludni, így hajnalig olvastam, s néha álmodozva pillantottam ki a kertre, melyet a holdvilág valamiféle hideg fénnyel öntött el. A fehér kőből faragott szobrok mintha mozogtak volna, s a rémtörténettől feltüzelt képzeletem ekkor fura játékot űzött velem. A szobrok közt mintha egy árny mozdult volna – ki lehet az ilyenkor? Kisvártatva az árnyalak a hold felé fordította az arcát. Egy fiatal, nagyon szép lány volt. Valami különleges szomorúsággal bámult a holdra, majd a szemem láttára hirtelen köddé vált, és beleszívódott a talajba. Természetesen, el is bóbiskolhattam azon a hajnali órán, ott az ablakban, és meglehet, hogy elmém a valóságot összezavarta az álommal. Megesik az ilyen, gondoltam, és megfogadtam magamban, hogy máskor nem eszem annyit a vacsorára feltálalt marhasültből, és nem olvasok rémtörténeteket késő éjjel. Ezek a megterhelések szükségtelenek egy háború borzalmai elől nyugtot kereső elme számára.
Az említett esemény után egy hét elteltével már szinte biztos voltam benne, hogy hallucináció gyötör. Képtelen voltam aludni, és szinte kényszeresen jártam az ablak elé, hátha megláthatom a jelenést, a fantomot, mely – tudtam jól – csupán beteg elmém szüleménye. Amennyiben viszont sikerült elaludnom, reggel gyakran rettentő gyengeséggel ébredtem – ez legalább hetente egyszer megesett. Ezért is vált gyanússá számomra, hogy esetleg valami komolyabb betegségem lehet, mint csupán a megterhelés. Egyik alkalommal amúgy mindig makulátlan fehér ágyneműmön pár csepp vért leltem – bizonyára vérzett az orrom, ami még inkább rámutat egészségem romlására.
Anyámnak nem említettem a dolgot, hiszen attól tartottam, hogy az aggodalom esetleg megárthatna amúgy is kissé gyenge lábakon álló egészségének. P.J. napközben nem tűnt fel előttünk, távoli falvakba utazott, hogy gyarapítsa vagyonát. Nagy ritkán állított csak haza, mielőtt mi még nyugovóra tértünk volna. Egyik alkalommal megtudakoltam tőle egy helybéli orvos címét, hiszen a vérfoltos ágynemű, a fáradtság és a hallucinációk továbbra is kínoztak. A rokon sajnálkozását fejezte ki gyengeségem felett, és kijelentette, hogy még a holnapi nap folyamán levelet ír majd egy kedves barátjának, aki orvosként tevékenykedett egy közeli kisvárosban.
Mindeközben egyre jobban berendezkedtünk a kúriában, a rokon gyakorlatilag az egészet a rendelkezésükre bocsátotta. Örömmel láttam, hogy jó anyám micsoda lelkesedéssel veti magát új otthonunk berendezésébe. Jómagam órákon át üldögéltem egy fa tövében a kertben, a különös szobrok között, és olvastam kedves könyveimet. A faluban működött egy könyvkereskedő és egy könyvtár is, eme intézményeknek hamarosan én lettem a legszorgalmasabb látogatója. Gyakran lovagoltam ki egy pompás szürke lovon, s töltöttem kellemes órákat a hegyek kopár bércein, vagy az erdő homályos rejtekében.

A köd

Mivel gyakran megfeledkeztem az idő múlásáról, míg kedves szórakozásomnak, a kilovaglásnak hódoltam, nem egyszer megesett, hogy már napszállta után kerültem csak vissza a birtokra. Ha így esett, gyönyörködve álltam meg a kertben, és lovam hátáról borzongva figyeltem a fehér kőszobrok kísérteties alakjait a fák között. Úgy éltem, mint valami múlt századi nemesifjú, nem volt gondom semmire, a pénznek bőviben voltunk – hála P.J. nagylelkűségének – és egész napomat a szórakozásnak szentelhettem. Jó volt látni, hogy anyám is kezd felélénkülni és gyakrabban mosolyogni – a birtok közüli munkák jót tettek az egészségének. Pont ettől a fentebb említett jóléttől és a kedves rokon zavarba ejtő nagylelkűségétől döntöttünk úgy, hogy nem élünk vissza tovább a vendégszeretettel, és megpróbálunk a saját lábunkra állni. Mikor azonban ezt a döntésünket közöltük a késő este gondterhelten hazatoppanó rokonnal, az majdhogynem dührohamot kapott.
-Egyedül élek, s vajon milyen hibát láthat abban bárki is, ha szerető családom utolsó sarjait magam mellé veszem, hogy ne kínozzon a magány? Nos hát, ha a büszkeségetek – ez a merőben felesleges emberi tulajdonság – lázadozik az ellen, hogy boldog tétlenségben és szórakozások között töltsétek el itt időtöket, hát rendben van. Nem kényszerítlek benneteket semmire, de hallgassátok meg az ajánlatomat: te, fiam – fordult hozzám – ugyebár szeretsz kilovagolni az erdőbe s a magas bércek közé, háborgó elméd megnyugtatására. Nos, ezentúl is ezt teszed majd – te leszel birtokom felügyelője, erdésze, avagy vadászmastere – ahogy tetszik. Te meg, húgom – fordult anyámhoz – leszel a háztartás felügyelője, a személyzet vezetője, úgyis egész napodat ezzel töltötted. Szégyen, hogy nem kaptál érte fizetést! Így hát, mostantól kosztért-kvártélyért és tetszőleges mennyiségű fizetésért dolgoztok nekem.
Azzal kilépett a szobából, az ajtót pedig úgy vágta be maga mögött, hogy az egy nagy reccsenéssel megrepedt. Mindketten megrémültünk ettől a kitörő indulattól, és úgy döntöttünk, egyelőre nem forszírozzuk a dolgot. Úgy tűnik, a rokonnak szüksége van a jelenlétünkre.
Másnap, szokásom szerint kilovagoltam, s magammal vittem egy puskát is arra az esetre, ha találkoznék egy kilőni való nyúllal, vagy esetleg vaddisznóval. Tulajdonképp úgy éreztem magam, mint egy igazi erdőkerülő – lám, milyen könnyen elfogadom P.J. csodás állásajánlatát – mosolyogtam magamban. Felnyergeltem kedvenc szürke lovamat, és nekivágtam a ködös erdőnek. A köd a délelőtt folyamán oszladozni kezdett, és hamarosan ragyogóan sütött a nap. Amúgy sem mentem messzire a birtoktól, mindössze egy közeli tisztásra – így ha a köd újra leszállt volna a tájra, az sem sodorhatott volna az eltévedés veszélyébe. Lenyergeltem lovamat, egy lópokrócra ültem és tüzet gyújtottam az erdőből szedett tüzelőből. Míg ott olvasgattam a tűz mellett, elnyomott a buzgóság, és csakhamar elaludtam. Nem tudom, mennyit alhattam, de mikor felébredtem, a tüzemből már csak parázs maradt, és a táj sötétbe borult. Tűződve húztam elő a zsebemből a cigarettadohányt és a papírt, majd a fronton beidegződött mozdulattal gyorsan cigarettát sodortam. Pár gallyat vetettem a tűzre, és azon tűnődtem, vajon a házbéliek mit szólhatnak eltűnésemhez. Anyám biztos aggódik – no de értem már haza máskor is későn, naplemente után.
Ahogy sejtettem, az erdőre estefelé megint leszállt a sűrű köd. Nagyjából tudtam merre találom a birtokot, nem tévedhettem el, de hirtelen elfogott a félelem. Egyedül vagyok, nem látom, mi folyik az erdőben, lábak csosszannak, ágak roppannak, s bármikor rám támadhat egy farkas vagy akármi efféle erdei vad. Nyugtalanul ragadtam meg a puskámat, felnyergeltem a lovat, és lassan léptetni kezdtem a ködben. Szürke lovam teste mintha egybeolvadt volna a szürke ködpamacsokkal, melyek itt si, ott is tépetten lógtak a fák ágairól. Ekkor hallottam meg a mancsok dobbanását a hátam mögött. Hátranézve nem láttam semmit, de hallottam ahogy közeledik valamiféle állat, hallottam a lihegését és éreztem figyelő szemét a hátamon. Megszorítottam a puskámat, megálltam a lóval, és arrafelé céloztam, amerről számításom szerint a vadnak jönnie kellett. Úgy hallottam, hogy errefelé a hegyekben nem csak farkasok élnek, hanem néha még barnamedvék is felbukkannak – egy medvével nem szívesen akadtam volna össze. Mindenesetre akármi is ez, lelövöm, mielőtt megtámadhatna.
A ködben ekkor alacsony alak derengett fel – akkora volt, mint egy kutya. A formája is arra emlékeztetett, de a sötétben nem igazán tudtam kivenni. Céloztam – mihelyst meglátom, mi ez, lelövöm. Az alak mintha megnyúlt volna, és a ködfüggöny mögül legnagyobb meglepetésemre az a lány lépett elő, akit a kertben láttam – álmomban? Nem voltam már biztos benne. Most biztosan nem álmodom – szögeztem le magamban. Tétován leeresztettem a fegyvert – miért fognék fegyvert egy védtelen leányra, aki valószínűleg eltévedt az erdőben?
A leány csak állt velem szemben. Fekete ruhát viselt, arca szép formájú volt és sápadt, kezeit mintegy szégyellős tartásban a háta mögé rejtette. Elrestelltem magam – ugyan hasonlít az álmomban látott lányra, akit mintha a kertben képzeltem volna el, de történnek fura dolgok az ember álmaiban. Néha láthatsz egy kis részletet a jövőből, s olyan embereket pillanthatsz meg furcsa szituációkban, akikkel még soha nem is találkoztál. Most is ez történhetett. Én meg, mint valami őrült, lihegést képzelek magam mögé és szörnyű mancsok dobbanását – holott ez a szegény pára biztosan eltévedt, és örömmel szaladt utánam, hogy ne legyen egyedül éjjel, a sötét erdőben. Biztos nagyon megijesztettem meggondolatlan viselkedésemmel, hiszen csak áll ott és engem néz azokkal a furcsa tüzű szemeivel. Mivel otthoni tanulmányaim közt szerepelt az angol nyelv is, és mióta kiköltöztünk ide, gyakran használnom is kellett, így mostanra már bizonyos rutinra tettem szert az angol nyelvű beszélgetések terén. Így most megpróbálkoztam azzal, hogy angolul szóltam hozzá: megkértem rá, hogy üljön fel mögém a lóra, s én hazaviszem a birtokra, ahonnan reggel aztán a kocsisunk hazafuvarozza. A leány erre elmosolyodott, s felém nyújtotta a kezét, hogy felsegíthessem a lóra – megfogtam a kezét, ő pedig mögém ült a nyeregbe. Szerencsétlen, még mindig hogy meg van ijedve – gondoltam, hiszen annak ellenére, hogy szorosan mögöttem ült, és éreztem a melleit a hátamnak nyomódni, nem éreztem a légzésének ritmusát. Ijedtében biztos visszafojtja a lélegzetét – negszeppent falusi fiatal leány. Elmosolyodtam a gondolatra, hogy ettől a kedves teremtéstől ijedtem meg annyira. Megindultam a lovon hazafelé.

A csók

Miközben hazafelé léptettünk, beszédbe próbáltam elegyedni a leánnyal. Nem szólalt meg, vagy túl ijedt volt, vagy – és erre sajnálkozással gondoltam – a gyönyörű teremtés néma volt. Mindenestre, megpróbáltam megtudakolni, merre lakik, mi a nve és hasonlók – s egy idő után válaszolt is. A neve Catherine, mondotta, és egy kis házban lakik a falu szélén. Nem élnek már a szülei, csak a bátyja, az viseli gondját. Bízik bennem, mert hasonlítok a bátyjára – mondotta. Az erdőben gyógynövényeket gyűjtögetett, mikor leszállt az éj, és ő eltévedt, még a gyógynövényeket is elvesztette. Ekkor látott meg engem, és eredt utánam, hogy segítsek rajta. Már közeledtünk a kovácsoltvas kapuhoz, amelyen át a kertbe jutunk, mikor meglepő dolgot művelt: a vállamra hajolt, és megcsókolta a nyakamat. Olyan földöntúli gyönyörűséget éreztem a hosszú csók alatt, mint még soha életemben – majd elsötétült előttem a világ. Éreztem, ahogy egy meleg nyelv vándorol végig a nyakamon, majd puhán az ájulásba merültem. Hajnalban talált rám P.J, mikor hazafelé tartott valamiféle távoli útjáról. Mint mondotta, a földön feküdtem, feltűnően sápadtan, a lovam pedig tőlem nem messzire legelte a füvet. Mikor magamhoz tértem, egy pofaszakállas alak ácsorgott a baldachinos ágy előtt, ahova lefektettek – kérdezgetett a hallucinációimról, és figyelmeztetett, hogy vegyem komolyan a betegségemet, hiszen láthatom, mikre képes a képzelet – lám, olyan rosszul lettem, feltehetően a hallucinációk miatti sokktól, hogy csaknam meghaltam. A szívem kiesett megszokott ritmusából, összevissza vert – szerencse, hogy megtaláltak, mert lehet, hogy ha még egy órán át fekszem a földön ellátatlanul, meghalok. Sápadtságom és gyengeségem igen alacsony vérnyomásra utal, esetleg vérszegénységre is, így vigyázzak, mit csinálok – a sokk felboríthatta a vérem kényes egyensúlyát. Megtiltották, hogy pár hétig kilovagoljak, maximum a kertre néző erkélyre ülhettem ki, amely a szobából nyílt. Rosszul éreztem magam bent a nyomasztó szobában, így az elkövetkező napokat az erkélyen üldögélve töltöttem, s az éjszakákat is nyitott ablaknál aludtam át.

A kutatás

Nemsokára eléggé megerősödtem, és már kijárhattam az erdőbe. Nem tudtam igazán elfogadni, hogy ami történt, az csupán a képzeletem szüleménye – biztos voltam benne, hogy amit átéltem, az a valóság volt. Így hát pár rövid séta után a kertben úgy döntöttem, hogy ha törik, ha szakad, újra találkoznom kell a lánnyal. Vagy megölöm, vagy megismerem. Így hát egy éjszaka kiültem az erkélyre, és merően figyeltem azt a szobrot, melynek tövében azon a régi éjen köddé válni láttam. Az éjszaka eseménytelenül telt: végig ébren maradtam, hogy le ne maradhassak semmiről, de csak egy denevér repdesett a ház körül, többször megkerülve engem. Gondolkodtam rajta, hogy vajon mit esznek a denevérek – mikor rájöttem, hogy bogarat, letettem arról, hogy megkínáljam valamivel, ahogy a madarakat szokás. Csendben üldögéltem, s figyeltem a lidérces szobrokat. Vajon ki tette ide őket? És miért? Nagybátyámról nem hittem volna, hogy örömét lelné az efféle szobrokban, az előző tulajok meg nem tudom, miféle emberek lehettek. Valaha szépek lehettek a szobrok, amíg a kert nem változott bozóttá. Ma is szépek – egy olyan korról mesélnek még, mikor még a világ békés volt, csendes és nyugodt. De ez az idő elmúlt, s már csak az emlékeit lehet látni – lassan már azokat sem.
Efféle gondolatokkal ütöttem el az időt, majd aludni tértem. Mivel egész éjjel virasztottam, hogy megláthassam a csodás jelenést, késő délutánig aludtam, majd felnyergeltem a lovamat, s nekivágtam a falu felé vezető útnak. Hiába kérdeztem meg a postahivatalon, a vegyesboltban s a kocsmában, Catherine nevű fiatal leányt nem ismertek – legalábbis olyat, aki megfelelt az általam adott személyleírásnak. Az egyetlen információ egy nyilvánvalóan szenilis vénasszonytól származott – azt állította, hogy az anyja mesélt neki egy kedves barátnéjáról, akit így hívtak. Híres szépség volt, szüleit valami kór vitte el, így bátyjával élt. A falu ifjai körüludvarolták, s beszélik, hogy érdeklődött iránta a kúriában élő família fiatal grőfja is akkoriban. De őt hidegen hagyta az összes ajánlat – legjobban az erdőben szeretett kalandozni, gyógynövényeket szedni. Bátyja szűkszavú ember volt, minden idejét igénybe vette, hogy megkeresse a betevőre valót húgának és saját magának.
Egy éjjel aztán nem jött haza többé a fiatal leány – először úgy vélték, elszökött egy titkos imádójával, de rövidesen egy vadász meglelte a gyógynövényes kosarát és kendőjét egy fa alatt. A kendőt vérnyomok tarkították. Így a lánynak egy sírkövet állítottak a temetőben, de nem tehettek bele testet – így csupán emlékként állt ott. Szerencsétlen teremtés bátyja gyakran járt oda, gyakran késő estig állt az üres sír előtt, és csak zokogott. Lassan aztán belebetegedett a gyászba, és két évvel a gyászos esemény után a babonás parasztok legnagyobb rémületére egy nap sugárzó boldogsággal az arcán kijelentette, hogy húga meglátogatta: jól van, s azt ígérte, hogy minden éjjel meglátogatja majd. Húgának egy csodálatos pártfogója akadt, legalábbis így veszi ki a lány szavaiból – valaki, aki „megváltoztatta az életét” – minden bizonnyal gazdag arisztokrata. Hogy miért éjjelente látogatja csak meg őt a húga, azt nem tudja – de talán a feltűnés elkerülése végett. Vagy esetleg a férj nem engedné vissza a régi környezetébe – hiszen elég ránézni, valóságos úrnővé vált az a lány. Kissé sápadt ugyan, de hát amíg jól él, az még belefér...
A parasztok természetesen másképp vélekedtek. Szerintük a leány már halott – s vérszívó démonként tért vissza, hogy a halandókat kínozza. Halhatatlan, csak a szívébe döfött karó vagy a feszület végezhet vele – márpedig végezni kell vele, mert senkinek sem hiányzik ez az átok a falun. Persze, csak fecsegtek – örültek, hogy ők nem akadnak össze vele, s eszük ágában sem volt zargatni – hiszen kinek hiányzik, hogy magára haragítson egy démont? Inkább pogány jeleket karcoltak az ajtó fölé, s szentelt gyertyát égettek a házban, hogy távol tartsák azt, ami kint vadászik a sötétben.
Szerencsétlen báty természetesen nem hangoztathatta véleményét sokáig, mert rövidesen megállapították róla, hogy őrült, s elszállították a glasgowi elmegyógyintézetbe. Mikor lefogták, keserves sírásra fakadt – azt kiáltotta zokogva: „Catherine, segíts! El akarnak szakítani egymástól! ...A sírból hívlak, gyere elő, segíts nekem, drága húgom!” Ezek után természetesen nem is volt kétséges, hogy a férfi félnótás, és sajnos már csak a saját érdekében is muszáj elmegyógyintézetbe szállítani. Természetesen ennek a legendának egy percig sem adtam hitelt, mikor hallottam, hiszen csupán egy újabb szüleménye a babonás falusi hitvilágnak. Érdekes, hogy még a pogány vallás kiirtása után ennyi évvel is milyen élénken élnek ezek a babonák a parasztság körében.
Miután a helyi anyakönyvvezetőnél és rendőrségnél is utánaérdeklődtem a lánynak, lassan megint csak odáig jutottam, hogy csupán a képzeletem szüleménye lehet. Nem mutatott rá semmi, hogy él ilyen nevű, hasonló korú illető a faluban, nyoma sincs, hogy hozzávetőlegesen húsz éve – mert úgy húsz évesnek tűnt – született volna hasonló nevű illető a faluban. Gondoltam természetesen arra is, hogy nem a saját nevét mondta nekem, de a személyleírásnak és hevenyészett rajznak megfelelő egyén sem volt található semelyik közelebbi faluban. Az orvossal és a házbéliekkel nem mertem szót váltani arról, hogy ezt a lányt keresem, hiszen intő példaként áll előttem az, amit a vénasszony mesélt – nem akartam őrültekházába kerülni, mint az a szerencsétlen férfi. Habár néha az volt a benyomásom, hogy ott lenne a helyem –olyasvalakit kergetek, aki csak az agyamban él.
Egyik őszi reggel, kinézve az ablakon, ködöt láttam csüngeni a fák kopasz ágai közt – az idő kísértetiesen emlékeztetett arra a napra, mikor találkoztam Vele. Furcsa gondolat vert tanyát a fejemben – az, hogy újra eljátszom azt a napot. Kimegyek, olvasgatok, várok estig, majd a éji ködben indulok haza. Becsomagoltam hát a puskámat, némi élelmet, s kimentem ugyanarra a kis tisztásra, ahol múltkor múlattam az időt. Nem tudtam figyelni a könyvre, elaludni sem tudtam, így csak bámultam a tüzet, a ködöt, az erdőt, a cigarettám sejtelmesen kígyózó kék füstjét. Nagy sokára leszállt az est, a lovam okos barna szemeiben narancsvörösen tükröződött a tűz fénye. Egy darabig még ott üldögéltem, s elmélkedtem – gyomromat görcsbe szorította a reménykedés, és a félelem a csalódástól. Felszálltam a lovam nyergébe, s puskámat a vállamon nyugtatva megindultam arra, amerre a múltkoriban is.
Kisvártatva nagyot dobbant a szívem: ugyanolyan hangokat hallottam, mint azon az éjszakán. A lábdobogás közeledett, én meg megálltam a lóval. A ló nyugtalankodott: orrlukai kitágultak, ahogy beszívta a szagokat, szeme rémülten kutatta a ködöt. Nemsokára megint feltűnt az alak: újfent kutyára emlékeztetett – a köd fura játékokat űz az ember szemével.
Lassan kibontakozott az alak a szürke fátyolból – telihold volt, s a köd földöntúli ezüstös fénnyel világított. Mikor már arra számítottam, hogy a lány karcsú alakja toppan megint elém, nag meglepetés ért: a kutyaforma alak nem változott meg, ahogy közelebb ért. Egy szürke farkas lépett a lovam elé – a hátas ezt már nem bírta elviselni, és nyihogva felágaskodott. Nem tudtam megőrizni az egyensúlyomat a megbokrosodott állat nyergében, és lefordultam róla. A lábam beleakadt a kengyelbe, így a rohanó állat pár méteren át maga után vonszolt, de aztán elterültem a földön. A puskám pár méterre hevert tőlem – a lovam pedig messze járt már. A farkas sárga szemeibe bmultam, és vártam a halált. Egy ekkora állat ellen puszta kézzel vagy késsel semmi esélyem, elfutni pedig lehetetlen, pillanatok alatt utolérne. Átkoztam ostoba megszállotságomat, lassan álló helyzetbe emelkedtem – legalább talpon érjen a támadás. Előhúztam a vadászkésemet, hogy legalább a biztonság illúzióját keltsem félelemtől szűkölő agyamban.
Ironikus játéka a sorsnak – gondoltam – átéltem egy háborút, ahol emberek milliói haltak meg, s most egy ostoba rögeszme miatt halok majd meg. Vártam, hogy mikor ugrik a torkomnak a farkas – annyi mesét hallottam a falusiaktól az itteni farkasok állítólagos rosszindulatáról, hogy más lehetőséget elképzelni sem tudtam. Körülbelül tíz percig álltunk egymással szemben, majd a farkas hátat fordított és elment. Nagy kő esett el a szívemről – szinte erőszakkal kellett a kés markolatáról lefejtenem a kezeimet. Csak egy farkas volt. Nem bántott...De mintha emberi értelem csillant volna sápatag szemeiben. Megfordultam, és elindultam a birtok felé gyalog.

A Pokol fenekére...

Nagybátyám skóciai birtokától alig pár mérföldnyire áll egy hegy, melynek a tetején egy omladozó vár áll. Télen tisztán látni a sziluettjét a szürkés ég előtt, mert nem takarják el a lombok, csonka tornyain és oromzatain varjak fészkelnek, sötét üregeiben denevérek vertek tanyát. A falusiak közül mind a mai napig sokan vallják, hogy a vár kísértettanya, s aki oda beteszi a lábát, az többet vissza nem tér. Mikor jobban megismerkedtem a helyi történetekkel, többször felbukkant még Catherine alakja, akiről a vénasszony mesélt: állítólag a vár néhai nagyura kelt ki a sírból, hogy elcsábítsa a fiatal leányt. Ami történt, így történt aztán: A lány szokása szerint növényeket gyűjtögetett az erdőben, mikor a hegyoldalban eltévedt a sűrű köd miatt, amely hirtelen szállt le a falura és az erdőre. Sokáig bolyongott, és végül tévelygésében az elátkozott várrom tövében kötött ki. Nem ijedt meg, behúzódott éjjelre a falak mögé, és tüzet rakott, hogy távol tartsa a szúnyogokat, esetleg a vadállatokat, és felmelegedjen a kellemetlenül hűvös ködben. Kisvártatva egy magas, elegáns férfi lépett elé, hosszú köpenyben, mellvértben, kezében hatalmas klémorral, amilyennel valaha a vidék harcosai csatáztak.
-Üdvözöllek a váramban, völgy legszebb virágszára – szólt. – Megosztanád velem tüzed melegét? Fáradt vándor keresve sem találna szebb társaságot eme zord vidéken.
-Uram, akár lidérc vagy, akár szellem, tüzemhez telepedhetsz – felelt kedvesen Catherine. – De mit csinálsz eme késői órán a zord romok közt?
-Amit te is, virágszálam – virágot gyűjtögetek.... – Azzal az uraság felkapta a leányt, és magával vitte a pokol fenekére. Legalábbis így tartja a monda, amelyet a parasztok mesélgetnek egymásnak a tűz mellett. Ma ez már inkább egy szórakoztató mese, de akadtak idők, mikor komolyan vették. Ami tény, az az, hogy a parasztok még mindig irtóznak a romos kastélytól.
A kasélyt övező rettegés, vagy tartózkodás kívácsivá tett. Úgysem jártam még ott, s ha valóban egy szellem akar megkísérteni – ahogy az ostoba falusiak hangoztatták - akkor állok elébe. Életemet megkeserítette a sóvárgás, hogy legalább még egyszer láthassam a lányt – különben megőrülök. Kell, hogy legyen valami bizonyíték rá, hogy igazi, hús-vér teremtmény – ha nincs, akkor valóban csak őrült képzeletem szüleménye, ebben az esetben viszont biztosan az őrültekházában van a helyem. Így hát felkerekedtem, és megcéloztam a romos várat a hegytetőn. Gyalog mentem, okulva a ló múltkori ijedelméből, s tekintve a hegyvidéki terepet, mely teljes mértékben alkalmatlan a lovaglásra.
Kétórai gyaloglás után ott álltam a vár romos falánál. A tájat hó fedte, jó alaposan fel kellett öltöznöm a túrához. A tél fekete madarai, amelyeket a nép a halállal köt össze, körberepkedték a csonka, omladozó bástyákat és tornyokat. A fal egy leomlott részén beléptem a vár belső udvarába. Lehangoló látvány fogadott: mindenfelé nagy kupacokban álltak a leomlott kövek, a tetőről lehullott cserepek szilánkjai ropogtak a lábam alatt. Az udvar közepén mély kút állt, omladozó káváján puha párnákat formált a hó. Gyűjtöttem pár ágat, s nagy nehezen sikerült tüzet gyújtanom a vár egyik helyiségében, a romos kandallóban. Leültem, és vártam az éjszakát.

...És vissza

Leszállt az éj. A kis tüzem lángja meg-meghajolt az ablakokon és repedéseken besűvítő jeges szélrohamok hatására. A szél fütyörészett a kastély tornyai közt, távol a faluban a kutyák ugatták a holdat. A hópelyhek szinte hallható csendességgel potyogtak, puha porcukorszerű takaróval vonva be a világot. Kinéztem az ablakon – ksi tüzem bevilágította a szobát, s vékony fénycsíkot vetett az ablakon át a hótakaróra. Mérföldekre ellátszik a kis ablak fénye – elképzeltem, ahogy a falusiak összesúgnak: a kísértetkastélyban fény ég. Keresztet vetnek, pogány jeleket rajzolnak az ajtó fölé, s az ajtó elé kenyeret és tejet tesznek az éjben kóborló gonosz éhségének csillapítására.
Lehet, hogy beszéltem magamban – nem tudom. Mindenesetre a gondolataimra válasz érkezett.
-Ha azt tejjel és kenyérrel lehetne csillapítani... – szólalt meg egy hang a hátam mögött. A szívem majd’ kiugrott a helyéből, mikor megpillantottam, ki szólt hozzám: Catherine volt. Ott állt a tűz előtt, minden kétséget kizáróan valóságosan. Arcán, fedetlen vállán hópelyhek álltak – mintha nem olvadnának el a teste melegétől. Mosolygott, a fogai szépek voltak, szabályosak és fehérek, és figyelmesen nézett engem. Figyelmesen nézett engem – egy farkas szemeivel. Már tudtam, hogy az a farkas nem volt más, mint ő. Közelebb lépett hozzám, és a szemembe nézett.
-Mitől vagy így megrémülve? Nem a gonoszt kerested itt, a kastélyban? A halálom színhelyén?
Képtelen voltam megszólalni. Mégsem én képzeltem el őt – de ez lehetetlen. Egy kísértet, egy lidérc, egy jelenés, mégsem vagyok őrült – de mindjárt beleőrülök a felismerésbe. Egy élő halott, egy lány, aki vagy hetven éve meghalt. Titokban azt hittem, hogy csak az elmém szüleménye, nyugodtan játszhatok vele, mert nem létezik – most pedig itt állt előttem, és farkasszemekkel méregetett. Most fogok meghalni – jutott eszembe.
Catherine hozzám lépett, szinte követhetetlen gyorsasággal kapott el. Hihetetlen erő volt benne, soha nem gondoltam volna róla. A falnak nyomott, a nyakamnál fogva felemelt. Aztán a nyakamba vágta a fogait.
Újra az a kéjes érzés fogott el, mint azon a régi éjjelen, mikor eltévedt parasztlánynak néztem. Éreztem, ahogy az élet elfolyik a testemből, elgyengülök, és csendben lebegek a halál felé. Aztán nem emlékszem semmire, csak a puha feledésre, amibe elmerültem.
Mikor magamhoz tértem, nedvességet éreztem a nyelvemen. Sós íze volt – mikor kinyitottam a szemem, láttam, hogy Catherine csuklójából kortyoltam a vért.
-Most már örökké élsz...Nem ezt akartad? Figyeltelek. Én voltam a denevér, amely a házad körül repkedett, és voltam a köd, amely körülvett éjjelente. Én voltam az, aki figyelte az álmodat, akivel találkoztál az erdőben farkasként. És most, én vagyok az anyád, a családod és a tanítód. A halál soha nem ér el téged, hatalmasabb leszel idővel bármelyik embernél. A nap fénye nem érhet többé, akkor meghalsz. Az éjszaka gyermeke lettél, egy a Vértestvérek közül. Most egy darabig még rosszul leszel...Gyere, igyál.
Azzal egy megkötözött nyulat dobott elém. A lábai össze voltak kötve, vörös szemével esdeklően nézett a szemembe.
-Nem olyan finom, mint az ember – de jobb ezzel kezdeni. Majd megtanítlak vadászni. Harapd meg, és idd ki a vérét.
Tétován megfogtam az állatot, majd a torkába mélyesztettem a fogaimat. Meleg vér fröcskölt a számba. Most már én is az éjszaka gyermeke vagyok, egy a Vértestvérek közül...

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.